Az Affektív Labor nem jött volna létre, ha nincs a magyar e-kereskedelmi szektor posványos dzsungele, ahol Balázs és én megismertük egymást. Ebben a farkastörvények uralta világban a vásárlók két forint kedvezményért már a konkurenciánál kötnek ki.
Jól emlékszem: Amint leáraztunk valamit, már másnap ott volt egy furcsa és semmiből jött cég, ami még olcsóbban, látszólag bukóban adta ugyanazt. Persze, nem volt titok, hogyan csinálták. Ebben a környezetben mindenki szidta az olcsó adócsaló kereskedőket, miközben maga is igyekezett olyan kevés adót fizetni, amennyire csak lehetett.
A meglepő igazság azonban az, hogy a döntő versenyelőny nem az adócsalásból keletkezett. Voltak ugyanis olyan kereskedők, akik teljesen igénytelen életet éltek, szinte semmit sem költöttek magukra. Annyira vékony profittal dolgoztak, hogy egy nagyobb vasárnapi bevásárlás tönkretette volna őket.
Szegény főnökünk nehezen tudta követni ezt. Egy darabig megpróbálta visszafogni a kiadásait: rossz minőségű kokaint vett, használt felniket szerzett a Bentley-jére, olasz helyett ukrán márványból csináltatta a kandallóját, de a vásárlók csak nem jöttek elegen. Végül egy nagy kiárusításban veszteséggel kiszórta a teljes készletet. Szörnyű volt nézni, ahogy kisírt szemekkel egy kupac nyugtatóval az asztalán a mínuszokat számolgatja, de aztán – az ablakon kitekintve – megláttam egy vidám embert.
Az egyik vásárló volt az. Egy fiatal, homokóra alkatú lány sétált a buszmegálló felé, hosszú vörös haja lobogott a szélben. Arca sugárzott a boldogságtól, a kezében egy leárazott telefont szorongatott. Attól a naptól kezdve a vállalkozás rendszeres vásárlója lett, pár évre rá pedig feleségül is vettem.
Mi ebből a tanulság? Az, hogy a nagy dolgok is apróságként kezdődnek, és az is, hogy aki a magyar fogyasztó vékony pénztárcájából nagyobb összegeket akar kiemelni, végül tönkremegy.
